A Fortuna, a zene, a szerencse, meg a halál

 

Magyarország legnagyobb múlttal rendelkező, hosszú évtizedekig zajos sikereket arató rockzenekarát aligha kell bemutatni bárkinek is. Az olyan Edda slágereket, mint a Kör, vagy az Ünnep, ma a fiatalok éppúgy kívülről fújják, mint az ötvenes generáció.

Azt talán már kevesebben tudják, hogy valaki, aki egykor aktív részese volt a nagy sikerű slágerek születésének, mára lecserélte a dübörgő rock színpadát egy templomi kóruséra.

Csak a díszlet változott, a zene megmaradt.

Azt mondja ez mindig így volt és mindig is így lesz az életében.

Fortuna László, az Edda volt dobosa, a nagytarcsai evangélikus templomban dobolt.

Honnan ered ez a sorsformáló kötődés a zenéhez?

Én világ életemben zenész akartam lenni. Édesapám hegedült, édesanyám kórusban énekelt szoprán szólóénekesként - talán a génjeimben hordozom a zenét, mert mióta eszemet tudom, azóta szeretem. Ez volt a hitvallásom és a hivatásom is egyben. Igaz, van polgári szakmám is: villanyszerelő és hivatásos gépkocsivezető, de valójában mindig a zene érdekelt.

Hogyan vezetett az útja az Eddába?

1974-ben volt egy könnyűzenei fesztivál, amit egy „Hélios” nevezetű formációval megnyertünk. Az Edda innen válogatta a zenészeit. Én ’81 tavaszán léptem be az akkori zenekarba, majd egy norvégiai vendégszereplésből hazatérve 1985 tavaszán megalakítottuk az új Eddát, ahová már én toboroztam a zenészeket. Így történt, hogy a „Kör”, az „Ünnep” és más hasonló nagy slágereket tartalmazó nagylemez zenei anyagát én írtam, Attila (Pataky Attila a szerz.) pedig a szövegért volt felelős.

Aztán úgy tudom történt valami, ami szintén nagy hatással volt induló karrierjére…

Igen, jött egy súlyos betegség, ami kettétörte az Eddás karrieremet. Kilyukadt a tüdőm és az orvosok nem vették észre azonnal. Egy koncertturné közepén voltunk- sosem felejtem el- augusztus 20-án, Siófokon. Én négy nap lábon kihordott betegség után egyszerűen leestem a székről. Spontán légmellem volt, a levegő szorította a szívem. Egy évig, mint egy nyolcvan éves öregember, úgy tudtam csak mozogni, nem kaptam elég levegőt. Egy éves lábadozás után külföldre mentem. Először Hamburgba egy hajóra, ahol öt évet töltöttem zenészként. Itt kezdődött a vándorló időszakom, ami tulajdonképpen mind a mai napig tart.

Egy picit menjünk hátrébb az időben. Milyen útravalóval érkezett Magyarország akkor talán leghíresebb rockbandájába?

A család nagyon fontos számomra. Akkor is vallottam, most is vallom, hogy a feleségem életem legnagyobb kincse. Nem sok nő tolerálná a huzamosabb távolléteket, nem sok tartana ki mellettem ilyen körülmények között.

A másik útravaló a vallás volt, amellyel édesanyám által ismerkedtem meg. Amikor nagyapámékhoz nyaralni mentem, sokat jártunk hittanórára. A kommunizmus vallásellenes ideológiájának dacára, falun a vallásos emberek azért elmentek, elmehettek a templomba. Mondhatni gyermekkorom óta belém ivódott, hogy én az Evangélikus Egyház része vagyok. Azóta őriztem és őrzöm ma is a szép emlékeket a Miskolcon szolgáló püspökök, lelkészek munkáiból. Szebik püspök úr -aki a mostani lelkész, Sándor Frigyes elődje volt- például szinte mágikus erővel vonzotta a híveket… Én tudatosan álltam ellen a rendszernek, a vallást választottam a politika ellenére.

Édesapám, aki a Vasútnál volt főkönyvelő, kötelezően párttag volt, így már szigorúan tilos volt számára a templom. Volt, hogy elkísért a templomig édesanyámmal és a következő hét végén főkönyvelő helyettesként ébredt… Más idők voltak. Mindenesetre ezek az értékek határozták meg az életemet a kezdetektől.

Ennek ellenére az ország egyik legsikeresebb rockzenekarába szerződött, ami a fentieket hallva számomra kissé ellentmondásosnak tűnik. Valóban ellentmondás? Egyáltalán mennyire egyeztethető össze egy sikerei csúcsán álló rockzenész életmódja a keresztény emberével?

Összeegyeztethető. Én a rockzenét a mai napig nem hagytam el – ha lehet így fogalmazni. A régi Helios együttes a ma is prosperál, sőt van egy „Miskolci Művek” nevezetű zenekar is, amelyet én alapítottam, a rock életet ma is élem, csak már másképp, mint 28-30 évesen…

Akkor hogyan élte?

Akkor, amikor beindult egy-egy turné, kevesebbet mentem el a templomba, kevesebbet foglalkoztam a vallással, mint akár ma.

Ezek szerint e kettő valahol mégiscsak kizárja egymást...

Nem. Semmiféleképp nem! Sőt, ha valaki hívő keresztényként él, sokkal többet és sokkal jobban tud adni a közönségnek a zenéjével és a zenéjéből, mint aki nem hívő.

Nem hagyom magam: azért egy rockzenész életmódja nem korlátozódik kizárólag a színpadi szereplésekre. Tudja mire gondolok: zajos bulik, készséges nők, alkohol..

A nőket részemről ki lehet zárni – hisz akkor már nős voltam – de a duhajkodásokat nem..

Ilyenkor az ember megalkuszik magával? Felállít egy belső korlátot és azt mondja, tessék, eddig, elmegyek, azon túl már nem?

Így van. Ha az ember a korlátait nem lépi túl, akkor egész jó el lehet lavírozni.

Aztán egy idő után már nem volt szükség erre a lavírozásra…

 Így van. Az Edda időszaka alatt eléggé kicsapongó életet éltem. De én azt hiszem, hogy semmi nincs hiába, és így vagyok a betegségemmel is. Meggyőződésem, hogy a Jóisten azért adta a betegségemet, mert az Eddában elég lumpen módon éltünk – én azt hiszem, hogy onnan akart kiragadni ezzel.

A templomban elhangzott az Ön szájából egy számomra nagyon érdekes és megkapó mondat, mely szerint élete során mindig megtapasztalta a Jóisten gondoskodását, ahogy fogalmazott „amikor szükségem volt valamire, csak imádkoztam és azonnal megkaptam”.

Ez valóban mindig így volt, akár az anyagiakat, akár az egészségségi állapotot nézzük. Mindig éreztem azt, hogy valaki mindig áll a hátam mögött, és segít. Ha baj volt, mindig jött a segítség. Ezt nem tudom jobban kifejteni, elmagyarázni, mert megfoghatatlan. Lelki nyugalmat ad, ha bajban vagyok és imádkozom, tudom, hogy Isten mindig megsegít engem..

Egyszer sem volt példa arra, hogy nem jött válasz, hogy azt érezte, - ha csak rövid időre is - magára maradt?

Nem. Soha.

Ön szerencsés ember. Annak is érzi magát?

Szerencsésnek érzem magam, annak ellenére, hogy a lottóm még csak kettesem volt. (nevet) Szerencsejátékokban nincs szerencsém, de az életben az vagyok: van egy gyönyörű családom, egy kincset érő feleségem és valahogy az anyagi helyzetem is mindig rendezett. Ha aggódni kezdenék, furcsa mód valahonnan mindig jön támogatás: vagy jogdíjból, vagy bárhonnan. Amire szükségem van, az valahogy mindig megadatik. Palotám ugyan nincs, de nagyravágyó terveket nem is szövök, amit az ember racionális ésszel elérhet, azt elérem.

Persze volt egy nagyon felkavaró élményem az útjaim során, de végül is, az is szerencsésen végződött. Hamburgban történt, hogy újjászülettem.

Hogyhogy?

’89-ben a Helgoland-szigetekhez közel egy hajón léptünk fel a zenekarommal. Egyik este az ablaknál ültem fellépésre várva. A show kezdete előtt 3 perccel – mindig 11-kor kezdtünk- szólt a cruise manager, hogy hamarabb kezdjük el. Ahogy felálltam a székről, talán 5 lépést tettem, amikor hátranéztem, és azt láttam, hogy pontosan ott, ahol előzőleg ültem, kettényílt a hajó oldala és megjelent egy idegen hajó orra. Borzalmas érzés volt. Az összes tűzoltó berendezés elindult, recsegett-ropogott minden, jajveszékelés töltötte be a levegőt… Sok ember meghalt ott akkor. Én még elértem a színpad végéig, azt láttam, hogy felemelkedik a padló és éreztem, hogy én is a levegőben vagyok… Megúsztam egy horzsolás nélkül, pedig a másik hajó orra a táncparkett közepéig ért be. A miénk pedig 20m hosszan kettészakadt.

Azt hittem akkor, hogy elsüllyedünk és ráadásul pont az Északi-tengeren. Gondoltam, talán ha 10 percig kibírja az ember a vízben... Kisvártatva mentőhelikopterek, repülők és katonai gépek jöttek. Akkor nagyon sok ősz hajszálat szereztem.

Mások ilyenkor térnek meg, de legalábbis újraértékelnek sok mindent az életükben. Fordulópont volt-e ez az Ön életében?

Lényegében nem. Talán annyiban, hogy elgondolkoztam arról, milyen sokat vagyok távol a családomtól, ez sokáig kérdés volt bennem, de miután ezt szeretem csinálni, és a Jóisten azt a tehetséget adta, hogy ráadásul még nem is csinálom rosszul… Boldogan élek.

Az a benyomásom, hogy megvalósított mindent, amit csak szeretett volna..

 Én mindig zenész szerettem volna lenni és a Jóisten megsegített azzal, hogy a legnagyobb dolgokig bezárólag mindent megértem. Boldognak mondhatom magam.

Mit kívánna mégis magának a hátralévő életben?

Boldog békés öreg napokat…

Amikor megtudtam, hogy interjút készítek Fortuna Lászlóval, elmentem és meghallgattam a bemutatkozásukat a nagytarcsai templomban. Egy csapat lelkes és kedves, ám látszólag nagyon különböző embert. Köztük volt valaki, aki kiállt mindannyiunk elé és elmondta, hogy számára a hite és a felesége a legfontosabb. Mellesleg meg az Edda dobosa volt.

Furcsa mód Fortuna Lászlót minden oldalról kísérti a halál. Az első három információ, amelyet vele kapcsolatban még előtanulmányként olvastam – éppen az volt, hogy jó két évtizede halott. Valamilyen sajátos félreértés, vagy szerzői gondatlanság miatt az internetes berkekben ez terjedt.

Ő maga tisztában van ezzel, de nem szándékozik tenni ellene, mondván őt igazán nem zavarja.

Én magam pedig teljes bizonyossággal jelenthetem, hogy Fortuna László él. Sőt.

Egy nagyon-nagyon hosszú életen munkálkodik éppen.